Ezzel a címmel olvaható a nemrég megjelent Montessori Műhelyben egy cikk, egy anyuka tollából.
Fogadjátok sok szeretettel.
Olyan szülőként írom e sorokat a csendjátékkal kapcsolatos családi élményünkről, aki elvégezte a MME által szervezett alaptanfolyamot, így nem ért teljesen készületlenül a csendjáték váratlan „betörése” otthonunkba.
Két és fél éves volt Zsolt fiam, amikor magánérdeklődésből beiratkoztam az alaptanfolyamra, ahol nagy örömmel szembesültem azzal, hogy hajdanán valaki rendszerbe foglalva kitalálta azt, ahogyan én saját kútfőből nevelni képzeltem a gyermekeimet. Egy év telt el azóta, és egyre gyűlnek itthon a házi készítésű Montessori eszközök, amiket nagy lelkesedéssel vesz birtokba két tulajdonosuk, az immár három és fél éves fiam és majdnem másfél éves húga.
Idén ősszel a kislegény a Gyermeksziget Montessori Óvoda egyik kis lakójává vált, és a mi családunkban is előkelő helyre kerültek a beszokás izgalmai. A rajtunk, szülőkőn kitört gyerekhiányt pótolni igyekezve próbáltunk valamit megtudni az óvodai történésekről az illetékes ifjú úrtól, azonban – rutinosabbaknak valószínűleg nem meglepő módon – ő elzárkózott bármiféle meséléstől. Épp ezért volt igen feltűnő, hogy 3-4 nap elteltével, az óvodából hazaérve Zsolt megkérdezte: „Anya, nekünk is van csendzene?”.
Annyira megörültem e váratlan nyitásnak, miszerint valamit mégis megoszt velünk az óvodai élményeiből, hogy villámgyorsan kerítettem csendzenét (amit azóta is csak erre a célra használunk), és annak rendje módja szerinti csendjátékba kezdtünk itthon. Meglepett, hogy az alig pár óvodai alkalom átélése után Zsolt hibátlanul irányította a tennivalókat, külön felhívta a figyelmem, hogy elfelejtettem eloltani a villanyt, és láthatóan nagyon büszke volt magára és nagyon örült, hogy mindannyian partnerei lettünk ebben a játékban. Ettől kezdve sok napig kifejezetten kérte a csendjátékot, hétvégén napi kétszer is (mind a déli, mind az esti lefekvés előtt).
Nekünk, nem pedagógus végzettségű szülőknek, azt is érdekes volt látni, hogy a kisebbik gyerek azonnal megértette és elfogadta a játék lényegét, harmadik alkalomtól ő hozta a szőnyeget, ami körül a történések zajlottak, és egyszer sem törte meg sem a játék menetét, sem magát a csendet.
Többször is elgondolkodtam azóta, hogy miért éppen a csendjáték „jött haza” elsőként abból a rengeteg élményből, ami egy friss óvodást ér az új világában. Arra jutottam, hogy az új szocializációs helyzetben, a rengeteg új élmény, a sok pozitív és negatív új feszültség között egy valószínűleg ijedt, az ismeretlen helyzettől valamennyire szorongó kisembernek egyfajta békét, bizalmas, nyugodt légkört jelentett ez a pár percnyi csend az óvodai mindennapok számára egyelőre átláthatatlan forgatagában. Lehet, hogy megérezte az új közösséghez való egyenrangú tartozását, hiszen ebben a foglalkozásban ő sem különbözött a többiektől, részt tudott venni benne mindenféle hely- és helyzetismeretbeli előny vagy hátrány nélkül, és talán épp ez által vált ez számára az első megosztandó élménnyé is. Emellett az új helyzet feldolgozását is megkönnyíthette magának azzal, hogy az otthon biztonságában feleleveníthette az ebbéli óvodai élményeit, ráadásul az egész család láthatóan örömmel és támogatóan társa volt ebben.
Szülőként jó érzés volt megtapasztalni, hogy ez a játék számára megnyugtató, jó élmény, így tudtuk, hogy az újféle mindennapokban ez is könnyíti számára a helyzet megélését, és nem mellesleg jó volt itthon átélni a kis szőnyeg körül a közös csendjáték örömét, intimitását, ilyen módon is megtapasztalni az összetartozást.
Almási Csilla
